André Aciman: Szólíts a neveden

2018.03.09. André Aciman - Szólíts a neveden 1Amióta elolvastam ezt a könyvet, a gondolataim vissza-vissza kanyarodnak Elio történetéhez. Elevenen felidézte bennem a saját hasonló élményeimet, felkavarta a gondolataimat az első nagy szerelemről, az élet kérdéseiről, és a fájdalomról. Mostanra már elég időm volt, hogy leülepedjen bennem mindez és átgondoljam, mitől érintett meg ennyire az egész, mi az, ami miatt nem ereszt el. Szerintem az elbeszélés módja és a fő témái miatt érdemes kézbe venni ezt a kötetet.

Az első szám, egyes személyben való történetvezetésnek mindig ott a varázsa, hogy úgy olvassunk, mintha rólunk szólna a történet. André Aciman zsenialitása az, hogy Elio szemszögét leplezetlenül mutatja be: nem csak a pozitív érzéseit, hanem a zavarba ejtő, esendő gondolatait is. Így Elio személye vonzza az olvasót, mert egyéni intimitást teremt az író, amiben ez a gondolatfolyam egyre közelebb csordogál a szívünkhöz. Nem lépünk ki a perspektívájából: vele együtt éljük át őszinte lelkesedését, vágyait, reményeit, kényelmetlenségét. Bár egy ismeretlen fiúról olvasunk, mintha mi magunk is átéltük volna vele azt a nyarat Olaszországban. Személyesnek érezzük Elio és Oliver történetét, mert rendkívül precízen festi le a szerző, amit így vagy úgy, de mind átéltünk már.

Elio minden benyomását, elképzelését leírja az író, így azok velünk maradnak: akár kellemesek, akár nem. Vele együtt érezzük az ébredező vonzalmat, várjuk, hogy Oliver nyisson felé, bemenjen hozzá, beszéljen vele, együtt töltsenek egy kis időt. Vele együtt csalódunk, mikor ezek nem történnek meg. Osztozunk a reményeiben, a félelmeiben, a bizonytalanságában, a szégyenében is. A kusza és zavarba ejtő érzelmeken. Oliverről legtöbbször nem lehet pontosan tudni, hol van és mit csinál, csak sejteni. Egy rejtélyes fiatalembernek látjuk, aki egyre inkább felkelti a kíváncsiságunkat. Távolinak érezzük Elio számára, elérhetetlennek: egy lehetetlen, reménytelen vágynak, ami nem fog beteljesülni. Hányszor érezzük magunkat kicsinek vágyunk tárgya mellett, hányszor próbáljuk magunkat meggyőzni mi is, hogy ha eláruljuk, mit érzünk, csak lehetőséget adunk arra, hogy a másik összetörhesse a szívünket? Így könnyen azonosulunk Elioval, aki önmagunk fiatal és tapasztalatlan verzióját jeleníti meg előttünk.

“Hogyan lehetséges, hogy mások vért izzadva próbálnak közel kerülni valakihez, és az illetőnek nemhogy sejtelme sincs az egészről, de még csak fel se tűnik neki, ha két álló hétig egyetlen szó sem hangzik el kettejük között?”

Itt jön képbe egy fontos gondolat, ami átjárja a történetet: ne zárjuk el magunkban az érzelmeinket, ne határolódjunk el tőlük, csak azért, mert fájdalommal (is) járnak. Elio folyamatosan zavarban van Oliver előtt, így az érdeklődését sértődöttséggel, játszmákkal igyekszik leplezni. Amikor szerelmet vall, azt sem mondja ki konkrétan, csak utal rá. Ez a fal, amit mesterségesen épít félelemből, ez korlátozza a később együtt töltött időt. Ezzel is azt sugallja az író, hogy az érzelmeink elrejtése hátráltathat minket, rengeteg szépet képes elvenni tőlünk. A vallomás pillanata megmutatja, mennyire nehéz olykor szavakba öntenünk azt, mire is vágyunk tulajdonképpen. Különösen a fiúknak, akiknek általában ennek az ellenkezőjét sugallják. Elio gondolatait olvasva mi pontosan tudjuk, mit jelent mindez neki. Főleg első alkalommal, különösen, ha ennyire intenzív, szinte bénító erejű szerelemről van szó.

A másik lényeges gondolatot pedig maga a könyv címe fogalmazza meg. Eleinte egy furcsa játéknak, közös nyelvnek tűnik csak, hogy Elio és Oliver a saját nevükkel ruházzák fel a másikat, de ennél mélyebb értelme van ennek: így vállalják fel egymást teljesen, mindenestül, egymás legrosszabb tulajdonságait is, a szerelem okozta bánatot is. Úgy viselik a másik nevét, mint egy páncélt a külvilággal szemben, amit senki nem vehet el tőlük. Mint egy Dávid-csillagot, ami az üldöztetést fedi fel, vállalva a kockázatot, hogy megkülönböztet minket. E mellett ez a kifejezése annak, hogy szeretni valakit olyan, mint egy új tükörben meglátni önmagunkat. Valaki más szemén át úgy láthatjuk magunkat, ahogy korábban sohasem. Ez lehet szép, de ijesztő is a gondolat, vajon mit látunk ebben a tükörben és az hogyan fog hatni ránk. Ezért is félnek lépni egymás felé: Elio-t letaglózza és váratlanul éri a szerelem, közben elkezdi megismerni önmagát és szeretné megérteni, mi zajlik benne éppen. Oliver pedig azért ijed meg, mert már ismeri önmagát és pontosan tudja, hogy ha ezt az utat választja, elpusztíthatja a családi kapcsolatait, a jövőjét. Így inkább elnyomni, elfedni próbálja azt, ami elindult benne, ahogyan arra tanították, nevelték.

2018.03.09. André Aciman - Szólíts a neveden 2

Bár a könyv egy idilli, empatikus közegbe helyezi a két fiút, a kontextusból nem tudja teljesen kiragadni őket. Szülei megértik, és támogatják Elio-t, nem okozna számukra gondot együtt élni a fiuk irányultságával és választásaival, de a hétköznapok, a külvilág, és főleg Oliver környezete nem ilyen. Ő úgy érzi, el kell rejtőznie, hogy megvédje magát. Amint az a történetből ki is derül, nem csak az érzéseit kell elnyomnia, de valós önmagát, az identitását is. Ezzel nem csak magát, de Elio-t is szeretné megvédeni, akit félt mindenfajta fájdalomtól. Az érzelmei elfojtása csak további mellékhatása a szexuális orientációjának és saját védelmi mechanizmusának. Viszont ez a környezet, ahol találkoznak, ritka lehetőség, hogy nyitottabban kifejezhessék magukat, felfedezhessék egymást.

“Ha csakugyan mindenre emlékszel, és ha csakugyan olyan vagy, mint én, akkor mielőtt holnap elmész, vagy amikor már épp magadra csuknád a taxiajtót, amikor már mindenki mástól elbúcsúztál, és kimondtál minden kimondhatót ebben az életben, akkor, csak egyetlenegyszer fordulj felém, akár tréfából is vagy mert az utolsó pillanatban mégis eszedbe jutott az, ami valamikor a mindenséget jelentette nekem, és akkor, ahogy annak idején is, nézz rám, egyenesen a szemembe, és szólíts a neveden.”

Nem csak őszinték lehetnek, hanem önmaguk legjobb változata. Ezt Elio el is mondja az édesapjának, hogy szerinte Oliver sokkal jobb nála és az édesapja válasza az, Oliver is ugyanezt mondaná róla. Ez mindkét részről igaz, mert a kapcsolatuk, a felelősségvállalás egymásért kihozza belőlük a legjobbat. A nyár végére egyre inkább megragadják azokat a tulajdonságokat, amiket a másikban annyira csodálnak, kicsit egymássá alakulnak és az lesz a legjobb verziója mindkettejüknek, amivé ők együtt váltak. Ahogy megismerik egymást, jobban megismerik saját magukat is. Az, hogy a saját nevükön szólítják a másikat, mutatja, hogy ők már eggyé váltak, hogy a köztük lévő kötelék felbonthatatlan. Elio pedig az érzései átélésének eredményeképpen felnőtt.

A római tanmese, amit hallanak, és Elio édesapjának tanácsa is remekül reflektál erre a témára. Gyönyörűen megfogalmazva adja át Aciman a lényeget: ha nem éljük át az érzéseinket, azzal saját magunkból veszünk el és egyesével, apró darabonként kiüresedünk. Így minden új kapcsolat olyan lesz, mint egy instabil alapra felhúzott épület. Elnyomni a kínt így még nagyobb veszteséggel jár: önmagunkat, szeretetünket tagadjuk meg azzal, hogy elhatárolódunk a vele járó fájdalomtól. Olyan életet pedig nem biztos, hogy érdemes élni.

Ezt erősíti fel elbeszélés módjának és lényegének ereje: mi mind átesünk ezen, mind kaptuk már azt a tanácsot, hogy felejtsük el, ami fáj. Ennek eredményeképpen ösztönösen óvatosabbá válunk és lassan bezárkózunk, hogy ne kelljen még egyszer sebezhetővé válnunk. Ezzel azonban az élet nehézségeit is még tovább mélyíthetjük, mikor nem nézünk szembe velük. Ez elsőre szomorúnak tűnik, de valójában örömteli, hogy tudunk érezni, nevetni, törődni és szeretni. Hogy tudunk élni. Mikor ezt megérti, és elfogadja Elio, olyan emberré nő fel, akit Oliver is büszkén szólíthat a saját nevén.

“A legtöbb szülő az én helyemben most csöndben reménykedne, hogy majdcsak elmúlik az egész, vagy azért imádkozna, hogy mihamarabb megjöjjön a fia esze. Én nem ilyen szülő vagyok. A te helyzetedben azt mondom, ha jön a fájdalom, fogadd el, ha van még láng, ne oltsd ki, ne légy vele kegyetlen. Annyi mindent tépünk ki magukból a gyógyulás mesterséges felgyorsítása érdekében, hogy harmincéves korunkra már egészen csődbe megyünk, és minden újabb találkozásnál egyre kevesebbet és kevesebbet tudunk adni. Gyötrő dolog, ha éjjelente nem hagy aludni a hiány, és az sem kellemesebb, ha látjuk, mások hamarabb felejtenek el minket, mint szeretnénk. De szándékosan semmit sem érezni, nehogy valamit éreznünk kelljen… Ez borzalmas pazarlás.”

2018.03.09. André Aciman - Szólíts a neveden 3

A kötet az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető!

André Aciman: Szólíts a neveden” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Csodálkozva keresem a kommenteket, mert nem lehet hogy te nem kapsz egy halomnyit. Köszönöm amit csinálsz, az egész oldalad egy csodaország számomra. Tegnap bukkantam rá a Peetás posztodra, de nem csalódtam. Amiket eddig találtam fantasztikus elméről tanúskodnak. Én is, mint szerintem minden olvasó, felfedeztem ezek a dolgokat, kis apró részletektől elkezdve a legnagyobb átfogó lényegig, tanulságig. De te, fogtad őket és elmagyaráztad miért olvasunk, olyan dolgokat emeltél ki, amelyekkel tudat alatt is fejlesztjük magunkat miközben szórakozunk. Szeretnék egyszer én is ilyen tartalmas, hasznos munkát kiadni a kezeim közül bármerre is sodorjon az élet a pályaválasztást tekintve.
    Felemelő volt így összegezve elolvasni a könyv mondanivalóját.
    Azóta áldom kedves nővéremet, aki csak kiválasztva egy filmet a listából erre vitt el tesós estét tartani. Másnap már meg is rendeltem a könyvet, amint átvettem a lírában másra sem tudtam gondolni, minthogy én ezt olvasni akarom, most, holnap, mindig. Nem túlzok, szinte minden oldalt kétszer újra olvastam, hogy maradandó és hosszú élmény legyen. Imádtam a filmet, Armie és Timmy színészi játéka tökéletes volt, a táj, a képi világ szemet gyönyörködtető. A zenéket naphosszat (jelen pillanatban is),hallgatom, megannyi érzést közölnek egyszerre, hogy egy dallamtól már Elio fejében, méginkább az édeni olaszországi városkában érzem magam. Mikor kijöttünk a mozi teremből, hazáig sírtam, hogyan lehet valami egyszerre ennyire csodálatos, gyönyörű, megható, de egyben boldog is? Még ezek után, ilyen fantasztikus élmények után is a könyv még többet hozzáadott az egészhez, ezzel lett teljes a történet. Mint írtad, Elio szemszögéből látni mindent, nagyon bensőséges megoldás volt. Nem hiszem, hogy volt vagy lenne bármilyen könyv, ami ehhez hasonló témát dolgoz fel és ilyen érzésekkel hagyott magamra, miután becsuktam. A befejezés után, különböző stádiumokon mentem át. Elképesztően nagy hatással volt rám a könyv. Elio gondolatával élve, nem tudom én sem eldönteni, hogy ez megváltoztatta az életem. A távolból nézve csak egy könyv, szereplőkkel, akik élik az életüket, de mégsem a valóság. De annyi szépet, jót és hasznos dolgokat, tanulságokat kaptam ettől az írótól, hogy nem lehetek elég hálás érte.

    Kicsit elkalandoztam, de csak meg szerettem volna köszönni, hogy csinálod ezt az egészet és egyetérteni veled, hogy ez a történet, az a nyár egy varázslat…

    Kedvelés

    • Köszönöm, hogy hozzászóltál a bejegyzéshez!
      El sem tudom mondani, mennyire meghatott, amit írtál, igazán köszönöm a kedves szavakat!
      Nekem is nagy élmény volt a film, bár a könyv még erősebben adott át szerintem minden érzést.
      Remélem, a testvéreddel folytatjátok ezt a hagyományt, és ugyanilyen kellemes élményeket gyűjtötök együtt tovább…
      Kellemes hétvégét! 🙂

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s