Tekintetek kereszttüzében: Clarice Starling

„Megpróbálja elérni, hogy Buffalo Bill személynek, embernek tekintse Catherine-t. Azt hiszik, hogy magában meg kell fosztania a személyiségétől, tárgynak kell látnia, mielőtt nekiesne. A sorozatgyilkosok mondanak ilyesmiket a börtöninterjúkban, legalábbis egy részük. Azt állítják, olyan az egész, mintha egy babát szednének szét.”

2020.08.14. Tekintetek kereszttüzében - Clarice Starling 1

Számomra ez az egyik legfontosabb idézet a könyvben, ami elsődlegesen a Buffalo Billként elhíresült sorozatgyilkosról és úgy általában a gyilkos és áldozat közötti lélektani folyamatokról szól. De nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogyan beszél a könyv Clarice és az őt tárgyiasító, maszkulin közeg kapcsolatáról. Ahogy egy gyilkos dolgát is megkönnyíti, ha áldozatát egy élettelen babának látja, ugyanúgy a tárgyiasítás minden formájának a lényege, hogy megfosszanak valakit az emberi mivoltától, hogy egyetlen eszközzé, egy darab hússá redukálhassák őt mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül. Legyen az pusztán a másik látványának élvezete, szexuális vágyak kiélése, vagy a saját örömök hajszolása, a másik fél személyisége, vágyai, érzelmei, személyes gondolatai, világnézete mind-mind hátráltató tényezővé válnak. Ha meglátod a másikban az embert, megismered a jellemét, sokkal nehezebb ízekre szedni vagy egyetlen funkcióra csupaszítani őt.

Amíg idáig eljutunk a könyvben, számtalan példán vezet keresztül Thomas Harris azzal, hogy Clarice bőrébe bújunk, az ő nézőpontján keresztül követjük az eseményeket, és nézzük egy sorozatgyilkos áldozatait és a nő mindennapi nehézségeit. Mikor a munkája miatt egy elmegyógyintézet igazgatójával találkozik, és az szinte rögtön kikezd vele, mi érezzük magunkat zavarban az egész helyzet abszurditása miatt. Amikor egy kezelt a saját ondóját hajítja rá, mi is vele együtt reszketünk a dühtől. Mikor Clarice besétál egy terembe egyedüli nőként, ahol a férfiak mind őt nézik, mi is magunkon érezzük a méregető tekintetüket. Amikor a főnöke az ő női mivoltát használja fel arra, hogy zavarba hozza és elűzze a helyi erőket, mi is felháborodunk. Mikor egy szakértővel konzultál és a férfi (bár kedvesen, de rosszul időzítve) randevút kér tőle, szinte már meg sem lepődünk. Amikor a legújabb áldozat lakásában a lány személyiségét próbálja megfejteni, a mi gondolatmenetünkbe is folyton betör a járőr, aki folyamatosan csevegni szeretne vele. Közben Clarice gondolatait olvashatjuk arról, amikor – sikertelenül – megpróbál boldogulni ezek között a szabályok között, és finoman igyekszik flörtölni, vagy minden udvariatlanságra a lehető legkedvesebben reagálni, egy laza álarcot felölteni, hogy legalább neki is kedvezzen valamennyire ez a megkülönböztetett figyelem. Ezek a jelenetek finoman, de határozottan mutatják be sokak mindennapos tapasztalatait. Ez is kiemeli számomra a könyvet a tömegből: egyértelműen úgy mutatja be a tárgyiasítást, hogy közben nem csak elítéli azt, de érzékelteti, milyen negatív hatással lehet valakinek a lelkiállapotára, viselkedésére, koncentrációjára, így a munkájára is.

„Olyasmire kezdünk vágyakozni, amit mindennap látunk. Nem érzi a testén a vágyakozó pillantásokat, Clarice, amelyek mindennap, minden véletlen találkozáskor végigpásztázzák? Aligha tudom elképzelni. És maga nem arra szegezi a tekintetét, amit kíván?”

Szembenézni a szexizmussal és a professzionalizmust nélkülöző hozzáállással a munkahelyen sok nőnek és férfinak mindennapos küzdelem a mai napig. Arról olvasni, Clarice hogyan emelkedik felül ezeken, bátorságot adhat nekik, mert ő nem hagyja, hogy ez kihasson a teljesítményére. Az Akadémiára két diplomával érkezik pszichológiából és kriminalisztikából, és ott is folyamatosan tanul és gyakorol. Ez a tény már önmagában lenyűgöző, tekintve hogy árvaházban nőtt fel és teljesen egyedül áll a világban. Könyvmolyként pedig nincs is felemelőbb, mint azt olvasni, hogyan visz valakit előre az olvasás és a tudásvágy. Jack Crawford Clarice-t választja ki arra, hogy meginterjúvolja Dr. Lectert, ő pedig nem fél élni sem a lehetőségeivel, ahogyan attól sem, hogy kiálljon saját magáért. Amikor a nyomozás során Jack szeretne kettesben maradni a helyi rendőrbíróval, arra hivatkozik, hogy egy nő szemének és fülének nem való, amit szeretne vele megbeszélni. Bár a nő tisztában van vele, hogy mi motiválja a főnökét, felszólal később magáért: elmagyarázza, hogy a céljától, és a saját meggyőződésétől függetlenül nem mindegy, hogy milyen példát mutat arról, hogyan kezeli a női munkatársát azok előtt, akik felnéznek rá. Ezzel szemlélteti Thomas Harris, hogy attól, hogy valaki csendes, vagy halk szavú, még lehet határozott véleménye, és nem szereti, ha bele akarják fojtani a szót. Attól, hogy nem rendez jelenetet, még igenis bántó számára, ha félre akarják söpörni. Crawford mindezt valóban átgondolja, és nem csak bocsánatot kér, de nem is fordul elő még egyszer ez a fajta viselkedés a részéről. Bár alkalmanként Clarice tudatosan tudja használni ezt a nem kívánt figyelmet, saját maga és az áldozatok javára tudja fordítani ezt, de ettől függetlenül érezzük, milyen fájdalmas neki, mikor tárgyiasítják, kihasználják, vagy épp atyáskodnak vele.

Clarice tapasztalatai sajnos nem egyéniek, és mindenki érteni és érzékelni fogja a könyvből, miről is van szó, akit a közvetlen környezetében, a munkahelyén, családi körben vagy bármilyen természetű kapcsolatban tárgyiasítani akartak már: ha megtagadják valaki identitását valaki más vágyainak kiéléséért cserébe, azt sugallják, hogy rá már nem emberként, vagy összetett személyiségként néznek. Azzal, hogy a szerző őt tette előtérbe és vele azonosul az olvasó, már aláásta az elgondolást, hogy nekünk is csak kívülről kéne ránéznünk és egyetértően bólogatni azokkal együtt, akik csak egy csinos arcot látnak benne. Clarice így nem egy, a saját hangját kereső kislány, hanem egy olyan nő, aki keresi azt a partnert, aki valóban meg is hallja a hangját, és aki tényleg figyel rá. A szerző leírásának a módja pedig segít abban, hogy egy komplex személyiség gondolatait, motivációit, kétségeit, félelmeit és vágyait képzeljük magunk elé a ruhái, cipői, ékszerei vagy a frizurája helyett.

„Valamennyi áldozat nő, ennek ellenére egyetlen nő sem dolgozik az ügyön. Ha én bemegyek egy nő szobájába, háromszor annyit tudok meg róla, mint egy férfi, és ezzel maga is tisztában van. Küldjön el engem!” 

Clarice érdemes a figyelemre, mert egy többrétegű, kidolgozott, hibáktól abszolút sem mentes személyiség. Egy kíváncsi, erős, csendes, jó megfigyelő, intelligens, eltökélt, éles szemű, brilliáns, ambíciózus, kívül-belül gyönyörű, és mindenek felett bátor hős, aki a cselekmény végére kivirágzik. Miközben a figyelmét elterelhetné a sok zavaró tényező, amit a szépsége és nőiessége hoz az életébe, ő annál jobban a feladatára koncentrál, és sosem téveszti szem elől a nagyobb célt: hogy megmenthessen minél több ártatlan életet. Ha cserébe szembe kell néznie a saját gyermekkori traumájával, belső démonaival, minden negatív tulajdonságával, az előítéleteivel és a saját sebezhetőségével, ám legyen. Ahhoz, hogy elkapja Buffalo Billt, nem csak az érzékenységére van szüksége, hogy meglássa, kik valójában az áldozatok, hanem azokra a kockázatokra is, amit a Dr. Hannibal Lecterrel való bármilyen érintkezés jelent. Önmagát is veszélybe sodorja, csak hogy másokat megmentsen.

Mostanában divat lett az “erős női karakter” és sajnos azt látom, hogy ez leginkább fizikai erővel, meggondolatlansággal, üres szónoklatokkal ábrázolják. Clarice tényleg erős és bátor, de nem feltétlenül hagyományos értelemben. Ő akkor is bemegy egy házba megmenteni egy lányt, amikor tudja, hogy nincsen erősítés, és könnyen ő lehet a következő. Mert kislánykora óta azt nézi, mit menthet meg, és az kísérti, amit nem tudott megvédeni az elkerülhetetlentől. Ha kell, odaáll a legszofisztikáltabb, legbrutálisabb gyilkos elé és hagyja, hogy az átlásson a gyengeségein, megkritizálja őt, vágyakozzon utána, azért, hogy közelebb kerüljön a céljához. Nem lehetünk biztosak benne, hogy Dr. Lecter trükkje bírta rá erre, vagy ő maga játssza a szerepet, ami megindítja Hannibalt. Azt hiszem, kicsit mindkettő… Clarice küzd a sóvárgás, a kéretlen ajánlatok, és a nem kívánt tekintetek ellen, amiknek rá nézve is olyan végzetes következményei lehetnek, mint az elrabolt nőkre nézve. De ő látja önmagában is az áldozatokat, ahogy tükröződnek benne, mikor lenéz a mélységbe, így tud kimászni a saját kútjából. Ha kell, nehezített pályán, ha kell a mindennapi szexizmussal megküzdve, de véget vet Buffalo Bill nők ellen elkövetett bűneinek. Pont azért képes erre, mert ő is érintett, és benne él a vágy, hogy nyugodtan, profi módon végezhesse a munkáját és azt lássák benne, mire képes, ne azt, hogy hogyan néz ki. Bár Hannibal Lecter alakja sokaknak a legemlékezetesebb, mégis Clarice Starling az, aki úgy érzem, végleg velem maradt.

“Tudta, hogy ez az érzés örökké ott lesz a bőre alatt, és azt is tudta, hogy meg kell keményítenie a bőrét, hogy ki ne ütközzön alóla.”

A bejegyzés alapjául szolgáló, Thomas Harris: A bárányok hallgatnak című kötet a General Press Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s